Válasz Szilágyi N. Sándornak
fordította: Fall Sándor 2003. október 08. 14:20, utolsó frissítés: 14:20"A PSD-RMDSZ egyezmény létét veszélyeztető vita számára nem a Szabadság-szobor jelképes elemei a legfontosabbak. Hanem önmagában az a tény, hogy a politikai döntéshozók a többség nevében nem tartottak tiszteletben egy nyilvánvaló kollektív elvárást."
Kedves Sanyi!
Leveled nem egy egyszerű baráti „nem” arra a kérésre, amellyel egy közös barátunk, a PSD-RMDSZ megállapodás fenntartása melletti felhívás egyik fő kezdeményezője révén fordultam hozzád. Hanem egy tematikus üzenet, amelyet természetesen nyilvánosság elé is szántál. Mivel egy ilyen levél hasonló választ vár, a megjegyzések és a kritikus kommentár túlsúlyban lesz a nem kevés közös ponthoz képest.
Íme hát a megjegyzések:
1. Te a felhívás aláíróihoz hasonlóan ítéled meg a PSD-RMDSZ megállapodás felbontását, de nem kívánsz csatlakozni hozzájuk, mivel nem értesz egyet azzal, hogy „a Szabadság-szobor témája az egyik legkevésbé fontos…”. Ezzel eltakartad a levél alapvetően pragmatikus dimenzióját. A levél indokolni (támogatni) kívánta a PSD-vel kötött megállapodás fenntartását, az éppen általad felsorolt közérdekek javára. A szobor szerepének csökkentése egy eszköze a meggyőzési retorikának. Csak nem a Szabadság-szobor tétjét kellett volna hangsúlyoznunk az adott kontextusban?!
Amikor pragmatikus dimenzióról beszélek, természetesen nem az indok, hanem a cél pragmatizmusára gondolok. Az aláírók gondja az volt, hogy félretegyék intellektuális kényelmetlenségeiket – és nem csak azokat! – és a közösség érdekeit támogassák. És mindez az idő nyomása alatt történt.
Az említetteken túl, én tényleg úgy gondolom, hogy a Szabadság-szobor visszaállítása kevésbé fontos, mint a törvényhozási és politikai működés, amely lehetővé teszi, hogy a magyarok egyre fontosabb szerepet játszanak Romániában. Egy olyan történelmi pillanatot élünk, amelyben az intézmények és a politikai szereplők modernizációs feladatot teljesítenek. Azt hiszem, ennek a társadalomnak az alakulását nem a többségi vagy kisebbségi lakosság mentalitása határozza meg, hanem hazai szinten a modernitáshoz kapcsolódó aktív csoportok, nemzetközi viszonylatban pedig az európai bővítés és a globalizáció.
2. A magyar nyelvet nem ismerők számára valóban szükséges volt a „a magyar identitás szabadsága szobor” (statuia libertăţii de a fi maghiar) kapcsolatos magyarázatodra. Viszont az erről szóló kommentároddal kapcsolatban sok mondanivalóm van. Először is
nem nagyon rokonszenvezek a megfogalmazások pátoszával.
„Ez a szobor minden magyar számára kezdettől fogva egy olyan eszmét jelképez, amely minden magyarnak szent dolog az 1848-as forradalom óta … a magyar szabadságot” – az ehhez hasonló megfogalmazások dagályosnak és hamisnak tűnik számomra. Sajnálom kimondani, mivel ezek a minősítések barátságtalannak, sőt, durvának tűnnek. (Egyébként leveled hangneme egyáltalán nem jellemző rád.) Ugyanígy ítélném meg a fenti kijelentést, bárki mondaná bárkivel – románokkal, szerbekkel, franciákkal, németekkel stb. – kapcsolatban. A megfogalmazás sem többet, sem kevesebbet nem sugall, mint egy egyesítő értékek zászlója alatt masírozó nemzet képét.
Kijelentésed alátámasztására azt mondod: „a román mentalitásban egyetlen olyan eszme vagy fogalom sincs, amelynek hasonló lenne a szerkezete”. A románoknál tehát hiányozna a „románnak lenni szabadsága”. Megfogalmazásod egy olyan hagyományt követ, amely nálunk jelenleg leginkább Noica nevéhez kapcsolódik: a népeknek „belső lényegük” van, amely a nyelv megvilágosító megfogalmazásaiban tükröződik. A lét román érzésével te szembeállítod az identitás megélése szabadságának magyar érzületét. Én „irodalomként” kezelem a noicai spekulációkat, és ezért hasonlóan értelmezem levelednek ezt a részét. Az identitásbeli szabadság eszméje – miként noicai megfelelői is – bármelyik nyelvbe és bármelyik többé-kevésbé fejlett közösség kultúrájába beilleszthető, és abban jelen is van. (Te nyelvészként ezt nagyon jól tudod.) A mentalitásbeli különbségekről valóban lehet beszélni – habár ne feledjük, mennyire bizonytalan ez a fogalom is.
3. Ezt írod: „Mert az ugyan igaz, hogy az aradi vagy erdélyi magyarok most sem keresnek kevesebbet, mint azelőtt, és életkörülményeik sem rosszabbak (…) De higgyétek el nekem, sokkal rosszabbul érzik magukat, mint azelőtt, olyan rosszul, hogy azt ti el sem tudjátok képzelni, és hiába is mondanátok nekik, vagy akár én is, egy magyar, hogy ez semmit sem jelent, mert az semmit sem használna nekik”.
Vagy: „…ennek az ötletnek a lehető legkegyetlenebb üzenete volt a magyarok számára: mintha nem lett volna elég, hogy íme, megint elutasítják azt az óhajunkat, hogy nyilvánosan kifejezhessük: szabad immár magyarnak lennünk Romániában, most teljesen egyértelmű lett, a napnál is világosabb, hogy a hatalom képes lenne bármilyen más megoldást elfogadni, csak éppen azt az egyet ne kelljen, amit a magyarok javasolnak, mert ezzel nem tenne egyebet, mint elismerné és elfogadná azt, hogy a magyarok szabadok ebben az országban, szabad tehát nekik is bizonyos olyan dolgokat megtenni, ami csakis az ő identitásukhoz kapcsolódik”.
Gyakran hallok hasonló frázisokat román „nemzettársaimtól”.
Folyton ismétlik: „korábban jobb volt!”. Mit számít, hogy Románia „korábban” egy nagy, fényes és fagyott szegénység volt? Mit számít, hogy az embereknek semmiféle reményeik nem voltak? De semmilyen remény nem létezett senki, még a nomenklatúra tagjai számára sem. Az emlékek? A számok? Úgy tűnik, ezek nem számítanak azok számára, akik azt ismételgetik, hogy „korábban jobb volt”.
Nem, nem anyagilag állnának rosszabbul a magyarok, mondod, hanem „jelképesen”. Tehát „jelképesen” jobb volt a magyarságnak, amikor a szekus berendelt téged, Sanyi, hogy megbizonyosodjon: többé nem használod a „csángó” szót!? Jobban érezték magukat akkor, amikor egy időben az erdélyi rendezők győzelemnek tartották, ha sikerült a színpadra vinni – a fantázia csúcsa – a magyar nemzeti lobogó három színét!? Végül, kijelentéseidből az következne, hogy a magyarok ma annyira szenvednek a Szabadság-szobor felállításának elmaradása miatt, hogy jobban érezték magukat, amikor egy ilyen nyilvános kérés egyenesen a rács mögé juttatta volna a kérelmezőket.
Minden a valóságtól való túlzott elvonatkoztatásnak tűnik számomra. Nincs köze a tényekhez annak, hogy a Tiszán innen a magyaroknak csak azt szabad megtenniük, amit a románok megengednek nekik. Kétségtelenül, sok román gondolkodik így: „a magyarok menjenek Budapestre, ha anyanyelvükön akarnak beszélni; a mi országunkban hallgassanak arra, amit mi mondunk”.
A közvélemény-kutatások megerősítik ezt a magatartást. De a románok hite és akarata távol áll attól, hogy meghatározzák a valóságot. Más identitás-közösségekhez képest a románok inkább vesztesek. Az említett románok megakadályozhatják egy szobor visszahelyezését, de sokkal többet nem tehetnek! Nem képesek saját jövőjüket meghatározni, hogyan határozzák hát meg a másokét!
A megalázkodásra szerintem több oka van a románoknak mint másoknak – és nyilván mint a magyaroknak.
Azt javasolom, leltározd fel a románok önminősítéseit. Nem csak az idegenek, hanem mi magunk is Európa páriáinak tekintjük önmagunkat. Azt mondjuk: „sehol sem olyan, mint nálunk” (ca la noi la nimenea). A román ultranacionalisták fellengzőssége mögött nem valódi büszkeséget, hanem inkább kisebbrendűségi komplexust fedezhetsz fel.
Ha indokot keresnénk a „siránkozásra”, megnyugtatlak, nem egyet találnánk, identitástól függetlenül. Miért kölcsönöznénk nagyságot a frusztrációknak, ahogy te teszed? Miért beszélnénk róluk fatalista vagy tragikus fogalmakban? Nekem meggyőződésem, hogy a Szabadság-szobrot egy napon visszaállítják helyére, a normalitáshoz való visszatérés természetes lépéseként. És ha erre nem kerül sor, azt jelenti, annyira rosszul alakult a helyzet, hogy a szobor hiányánál súlyosabb dolgokkal kell szembenéznünk.
4. Végül egy elvi kérdéshez érkezem, ahhoz, hogy milyen szerepet játszik a nacionalizmus minden közösség életében. A terület minden teoretikusa vagy gyakorlati szakembere tudja, hogy különbséget kell tenni a többség, illetve a kisebbség nacionalizmusa között. Az utóbbi nagyrészt védelmező jellegű, a jelképes és gyakorlati megnyilvánuláshoz kapcsolódik – amire szükség is van, mivel minden többség dominál és asszimilál, akkor is, ha nem ezek a céljai. Másrészt a kisebbségeknek ugyanúgy vigyázniuk kell, hogy közösségi életüket ne kerítse hatalmába a múlthoz való ragaszkodás, a történelem meghaladott kérdései.
A követelmény teljesen más arányokra tesz szert a nagy közösségek esetében, amelyek képesek a többségétől szinte teljesen független közösségi életre. Ez érvényes a romániai magyarokra és más értelemben a több mint másfél milliós lélekszámú cigányságra. Milliós nagyságrend esetén fatális lenne a közösségiség meghatározása a folklór vagy identitásbeli partikularizmus fogalmai alapján. Ellenkezőleg, a nagy lélekszámú kisebbségek számára a korszerűség az egyetlen, amely méltóságot biztosíthat a közösség tagjai számára.
Véleményem szerint az emberi méltóság fokmérője az emberiség általános tapasztalatának integrálására való képesség – amivel kompatibilis az identitásbeli sajátosság, sőt, bizonyos fokig előnyös is számára –, nem pedig az egyén festői és a többségiek által tiszteletben tartott múzeumi darabbá tétele. Ebben az értelemben a PSD-RMDSZ egyezmény létét veszélyeztető vita számára nem a Szabadság-szobor jelképes elemei, amelyekhez ragaszkodsz, a legfontosabbak. Hanem önmagában az a tény, hogy a politikai döntéshozók a többség nevében nem tartottak tiszteletben egy nyilvánvaló kollektív elvárást, amelyre a magyarok teljes mértékben jogosultak azért is, mivel ez egyáltalán nem hozza őket konfliktusba a korszerűséggel.
Ez pedig, a PSD-RMDSZ megállapodás fenntartása mellett kiálló felhívás logikája szerint egy pragmatikus kérdés, amelynek megoldásához szívesen fogadtuk volna a támogatásodat.
Kedves Sanyim, kívánom a legjobbakat!
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!